Úgy hiszem egy életkorszakot leírni elég nehéz úgy, hogy nincsenek tisztában az olvasók az előzményekkel. Röviden megpróbálom összefoglalni a történet előtti időket. Én abban az időben közel 17 éves lehettem. Nagyon sokáig nyaggattak engem egy bizonyos énekkarral, hogy lépjek be, mert így meg úgy szükségük van rá. Évekig tiltakoztam ellene még egyszer be, nem adtam a derekamat és úgy gondoltam, hát legyen. Beléptem és elkezdtem énekelni. Itt természetesen alakultak újabb és újabb barátságok közöttem és a csoport tagjai között. Végülis fogalmazhatok úgy, mintha egy nagycsalád lett volna az egész. Idővel tényleg szerettem is csinálni és rájöttem, hogy jó ötlet volt hogy hagytam magam rábeszélni.
Mivel én egy úgymond fiúiskolába jártam így elég ritka dolognak számítottak a lányok az énekkaron belül is de azért volt egy-két leányzó. Nem akarok előre ugrani a dolgokban, de végül is itt ismertem meg életem egyetlen Szerelmét. Akkor még nem tudtam természetesen milessz belőle, sőt úgy tekintettem rá, mint a húgomra és sosem voltak olyan gondolataim hogy esetleg mi valaha is együtt leszünk, és boldogok leszünk egymás mellett.
Úgy alakultak a dolgok, hogy az énekkart meghívták egy kisebb általános osztály felügyelésére, a Balatonra. Végülis itt kezdődött úgymond minden el. Ténylegesen nem ekkor kerültünk egymás mellé csak ekkor jutott tudomásomra, hogy máshogy állnak a dolgok, mint ahogy gondoltam. Közel 2 éve ismertük ekkor már egymást. Balatonra leérve természeten mindenki próbálta jól érezni magát többek között én is. Elszórakoztam másokkal, hülyültünk stbstb és volt 2 illető, akivel nagyon jóba lettem. Mondhatom, azt hogy barátok lettünk. 2 lányról van itt szó. Egyszer a tanárunk megkért engem hogy kísérjem már ki Adriennt (most hívjuk így az illetőt) a pályaudvarra, mert a testvére jön hozzá, és nem szeretné, ha valami baj történne. Természetesen mivel a felügyelet volt a feladatom megtettem és kikísértem az állomásra. Közben beszélgettünk, hülyéskedtünk, mint ahogy két barát szokott egymással. Visszaérve mindenki ment a saját dolgára énis mentem vissza a barátaimhoz és Adrienn is ment a barátnőihez.. Akkor hallottam vissza másoktól, hogy mi történt ugyanis Barbi (a kedvesem) közölte Adriennel hogy többet nem szeretné, ha együtt töltenénk az időnket, mert hogy ő engem mennyire szeret. Ezt nem én éltem, meg hanem másoktól hallottam. Az éjszaka folyamán a barátaimmal kiugrottunk egy picit szórakozni ugyanis a társaságból több embernek tartottuk a születésnapját, és hát megittunk egy csekély mennyiségű alkoholt. Akkor mondta nekem a barátom, hogy figyeljek jobban oda Barbira mert fülig szerelmes belém. Érdekes módon én erre nem figyeltem fel eddig ugyanis én, mint egy családtagot kezeltem. Ezek után indultak a dolgok a maguk útján. Próbáltam úgy viselkedni vele, hogy ne bántsam meg de, nem tudtam még, akkor hogy mitévő legyek ugyanis közel 4 év korkülönbség volt köztünk. Fogalmazhatok úgyis hogy én 17 éves voltam ő, pedig csak 13 éves. Nem azt mondom, hogy sok volt a korkülönbség inkább úgy fogalmaznék, hogy túl feltűnő volt. Ha a mostani helyzetbe gondolok bele, hogy 22, 18 már egyáltalán nem mondható soknak inkább azt mondanám, hogy kitűnő párosítás. A balatoni nyaralás után természetesen majdnem minden héten találkoztunk egymással, hisz egy társaságba és egy énekkarba jártunk de még akkor nem volt köztünk semmi.
Ezek után történ hogy én magányosan búslakodtam otthon, ahogy szokásom és gondoltam írok már a kedvesnek egy SMS-t. Végülis elég egyértelmű SMS-t sikerült összehoznom. A köszönésen és a "Nem lenne-e kedved velem járni?" kérdésen kívül sokkmindenre nem futotta :). Hát igen. Ez lennék én. Nem szeretek általában semmit sem körbefutni háromszor én inkább célratörő típus vagyok. Akkor a válasz elég érdekesen hangzott mikor tudtam, hogy közel 2 éve szerelmes belém. A válasz SMS jócskán a földhöz vert. Ugyanis "NEM" volt a válasza a kérdésemre. Teltek múltak a hetek, találkoztunk, hülyéskedtünk de mind a ketten máshogy tekintettünk már egymásra. Az SMS elég konkrét céllal fogalmazódott így nemigazán volt mit takargatni számomra. Egy Március 15-dikei műsorra készültünk erre tisztán emlékszem. A műsor végeztével végül is az "IGEN" választ kaptam a feltett kérdésemre. Itt kezdődött minden el. Végülis fogalmazhatunk úgy, hogy az életem egyik legemlékezetesebb pillanata volt és szerintem sosem fogom elfelejteni, hogy egy Nemzeti ünnepen kaptam meg az esélyt a boldogságra.
